Erdő mélyén, vén tölgyfában,
földközeli, szép odvában,
kis manócska éldegélt.
Hablaty nevet adták néki,
mert annyit tudott beszélni,
állandóan csak beszélt.
Vagyis be nem állt a szája.
Más mit gondol? Fütyült rája!
Csak fújta, min esze járt.
Egy nap összefut Szeliddel,
a kedves, jószívű őzzel,
aki véle szóba állt.
Jaj, szelíd, de jó hogy látlak,
s nem kell elfutnom utánad,
hogy elmondhassam neked.
Álmomban egy pillanatban,
Beleestél a patakba,
s veszélyben volt életed.
De én éppen arra mentem,
kihúztalak onnan menten,
s megmentettelek, tudod?
Milyen jó, hogy én ott voltam…
Azt mindenki tudja rólam,
milyen nagyszerű vagyok.
És miközben mindezt mondta,
tovább indult a vadonba,
s a másikra nem figyelt.
Az Őz így szólt: – Jó hogy látlak..
De a manólábak messze jártak.
így Szelídnek nem felelt.
Hablaty útját tovább járva,
Rálelt a dolgos harkályra
és megszólította Őt
Képzeld el sapkás barátom,
- füleddel most csüngj a számon -
mi történt tegnapelőtt.
Délelőtt az erdőt jártam,
s térdig érő posvány sárban,
széles ösvény közepén,
mászott egy óriás giliszta,
ki magát kövérre hízta.
- Akkor rád gondoltam én.
Milyen jó falat is lenne,
harkály pajtás de jót enne,
jól is lakna tán vele.
De mivel te nem voltál ott,
s én nem eszem csúszómászót,
megmenekült élete.
Csak gondoltam, jó ha tudod,
most keresel, ott meg jutott,
volna néhány jó falat.
Jó helyen kell jókor lenni,
ha finomat akarsz enni,
más különben nem marad.
Harkály a fejét csóválta,
de őt most a dolga várta,
hogy élelme meglegyen.
Hablaty bizony önző módon,
viselkedett mással, folyton.
Átgázolt a lelkeken.
Az erdő többi kis lakója
megunta a kelekótya
manó önző tetteit.
Úgy döntöttek hogy a rosszat,
aki mindenkit felbosszant,
hozzá méltón büntetik.
Megbeszélték, hogyha látják,
szó nélkül faképnél hagyják
elkerülik messzire.
Úgy is jól el van magával,
barátkozzon a magánnyal,
s fájjon most az ő szíve.
Hablaty másnap mit sem sejtve,
Önmagával jól eltelve,
Járta kedvenc erdejét.
Látta Szurit szembejönni,
készült is már ráköszönni,
de a süni hopp, letért.
Útját másfelé folytatta,
a manót faképnél hagyta,
eltűnt, a föld nyelte el.
Hogy ez mily’ gyorsan elmászott,
az is lehet, hogy nem látott?
- magában ezt tette fel.
Így járt később cinikével,
a gyors lábú kisegérrel,
mikor észre vette őt,
messze surrant mint egy árnyék,
szinte, mintha köddé válnék,
s nem volt ott, hol azelőtt.
Elkerülte minden állat,
szíve ezért nagyon fájhat.
ki meglátta menekült.
Nem esett jól a lelkének,
hogy mások vele nem beszélnek.
s egy fa tövébe leült.
Brü-hü-hü – sírt kicsi lelke,
mert a magányt nem viselte
s fájt a szíve jaj nagyon.
Miért kerüli minden állat?
- A válasz csak egyre várat, -
mi lehet az ok vajon?
Arra repült egy kis cinke,
kit úgy hívtak, hogy picinke,
s megsajnálta a manót.
- Ne sírj, nincsen minden veszve,
tudok írt fájó sebedre!
- vigasztalta Hablatyot.
- Tudom neked mit kell tenni,
s ismét tudjanak szeretni
barátként az állatok.
Rossz természettel megáldva,
Nem figyelsz a más szavára,
ennyi lehet rá az ok.
Lelki szemetesnek nézed,
ki nem kerül messze téged,
figyelmetlen vagy sokat!
Nem csak rólad szól az élet,
mi eszedbe jut elmeséled,
s nem hallgatsz meg másokat.
Kérlek, figyelj oda rájuk,
így lehetsz csak a barátjuk,
hadd meséljenek neked,
Engedd, hogy más is elmondja,
Mi öröme, s mi a gondja,
- bátran ossza meg veled.
Sőt, – meséljen,- erre kérd meg!
Hidd el majd jobban megérted
hogyan zajlik életük.
Meghallgatnak Ők is téged,
kalandjaid elmeséled,
együtt mulathatsz velük.
Sose felejtsd megkérdezni:
A “hogy vagy?” kérdést fel kell tenni,
s érezzék, hogy érdekel.
Mert ha odafigyelsz másra,
számíthatsz a barátságra,
s a legtöbbet éred el.
Hablaty tehát megfogadta,
a becsület szavát adta,
megváltozik, meg bizony.
Nem ismer rá a mamája
egyre több lesz a barátja
fontos lesz a jó viszony.
Figyelmes lesz és törődő,
büszke lesz rá ez az erdő,
Vagyis hát az állatok.
Kíváncsian mindig kérdez,
s mindenkivel együtt érez:
- Mi újság van nálatok?
Elbúcsúzott Picinkétől,
a segítőkész kis cinkétől,
s indult, is hogy megtegye
mindazt amit megbeszéltek,
amiről eszmét cseréltek,
de támadt egy ötlete.
Utoljára visszakérdez,
kedvesen szólt Picinkéhez,
- Hát te kedves hogy vagy ma?
Boldogan szállt el a cinke,
és amikor búcsút inte,
kísérte a mosolya.
Hablatyunk hát neki vágott,
megszerezze, mire vágyott,
szeretetre szert tegyen.
Kedvessége megnyerő volt,
mindenkihez csak szívből szólt,
ahogy járt erdőn, hegyen.
S ahogy újra útját járta,
arra tévedt kis barátja,
a pettyes hátú őzike.
Bár hablaty megérdemelte,
ahogy rég, most sem kerülte,
- de hallgatni győzi-e?
Ám manónk beszéde kurta,
oldalát egy kérdés fúrta,
s ezt a kérdést tette fel.
Szervusz Szelíd! Kérlek, mondd csak
őzgidácskám, te ma hogy vagy?
- s kíváncsiság lepte el.
Őzgidácska meglepetten,
érte manócskánkat tetten.
- Nahát, hogy megváltozott!
S a manónk már nem csak kérdez,
kíváncsi és együtt érez,
ott maradt, s nem távozott.
Köszi Hablaty, jól vagyok.
Vagyis hát! vannak bajok,
fáj a torkom egy kicsit.
Reggel, napos hangulatban,
megfürödtem a patakban.
S hallottam a szél visít!
Beborult az ég felettem,
s megfáztam, mert vizes lettem,
s nem száradtam meg hamar.
Kedves Szelíd! Gyere, mára
meghívlak forró teára,
s torkod többé nem kapar.
Hívta lelkesen az őzet.
- Egy kamillás teafőzet,
meggyógyítja torkodat.
A nyakadra kötök sálat,
amíg iszod a teádat,
melegít és ott marad.
Együtt teát szürcsölgettek,
bizony jól átmelegedtek.
Szívüknek is jól esett.
Kedves hablaty, oly jót tettél,
- mint álmodban, – megmentettél,
s vissza adtad hitemet.
- Kár, hogy eddig nem figyeltem,
Látom már, hogy rosszul tettem!
- Szólt manónk, s már nevetett.
Aztán Szelíd búcsút intett,
megmászta a hegygerincet,
biztos haza sietett.
Kis manónk ezután sokkal
jobban bánt az állatokkal,
s mindenkit meghallgatott.
Minden állat észrevette
a változást, s megszerette
ezt a kedves kis manót.
Hadd mondjam el itt a végén,
amire gondolok még én,
figyeljetek gyerekek:
Legszebb dolog a világon,
s legyen részed, azt kívánom,
az önzetlen szeretet.
A Netlogon megjelentetett, a Baba-mesevilág weboldalán található, sajnos számomra ismeretlen szerző meséje alapján, a verset írta: Aranyosi Ervin
Illusztráció: Aranyosi Ervin
