Karácsonyi álmok

Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
a tündérek a nyújtózó éjre
kapaszkodnak és suhannak tova,
iránytűjük a csillagok sora.

Szárnyalnak hangtalan utcák fölött,
álmosan pislogó házak között,
szétszórják a tél szikrázó porát,
belopnak szobánkba ezer csodát.

Gyerekkori álmunkban fehér lovat,
rajta a herceget, s a szökőkutat,
palota kertjébe a sok kis manót,
kamaszkorunkban fess udvarlót.

A szívünkben őrzött titkolt vágyakat,
tengerben fürdőző hableányokat,
levegőben sikló sárkányrepülőt,
egyenesbe gyűrt jövendő időt.

Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
utcasarki lámpa vibráló fénye
melengeti a fázós lelkeket,
betonfal tövén kuporgó testeket.

Álmukban újból apró gyermekek,
kiket nem ver apjuk, s anyjuk is szeret,
kikre nem köpnek, s el nem kerülik,
a világból júdásként ki nem vetik.

Kiknek volt múltjuk, s a mát csak álmodják,
kiknek földön is pokol jár, s nem a boldogság,
gyakran semmin múlt, hogy senkik legyenek,
kiknek a jövő se több, de lehet, kevesebb.

Kiknek a karácsony sem nyújthat vigaszt,
-elítéljük őket, mint igaz a gazt-,
kiknek a helyében soha sem lehetsz,
s elhisszük mi mind, ostoba emberek.

Zsefy Zsanett