A balzsamos éjszaka langyos könnyeit sírták még a fűszálak, amikor arany-fényű zenére keltem. Álltam csak a tóparton. Nyugodt volt még vize; mintha nem is tudná, hogy hamarosan egy belé csapódó, nehéz test milliónyi darabra töri fényes, kifeszített tükrét. Lassan néztem szét, és beszívtam e sokszor látott gyermekkori kép illatát. A fák ismerősen hajladoztak, s vállamra szállt a koravén hírnök: egy száraz falevél. Elmúlt még egy nyár… S meghalt vele száz napfelkelte.